Lujzussal az élet 4.
Mint a villám, úgy jött a kisbabám!
Meséltem nektek az életem árnyékos oldaláról és arról, hogy hogyan lehet a pozitív dolgok felé fordulni akkor is, mikor annyi rossz dolog történik. Egész várandóságomra a pozitív vizualizáció volt a jellemző. Kerestem a jót, amely megnyugtat és feltölt. A 35 hét önként vállalt karanténom véget ért. De ne gondoljátok, hogy ez olyan egyszerű és egyértelmű volt! Most is voltak helyzetek, ami nagy odafigyelést igényelt!
A 36. héten kiderült, hogy kevés a magzatvíz, melyet hetente kontrollálni kellett. Valamint az én kis drágám úgy döntött, hogy születése előtti napon nem mozog! Gondolhatjátok, hogy rohantunk a klinikára! Persze front is volt meg már hely szűkében is volt, de ez a nem mozgás aggodalomra adott okot! Féltettem és igyekeztem mindent megtenni, amit csak tudok, hogy a természet dolgába nem beleszólva várjam őt.
A kórházban megnyugtattak. Minden rendben volt és bár kevesebb nem lett a vizem, de a babám feje kicsit lejjebb ment. Hazaengedtek és persze mire hazaértünk, már kezdett aktívabb lenni. Szegény férjemre a frászt hoztam… Kevés a víz, nem mozog, a feje lejjebb van és amit még nem mondtam, az a szeméremcsontom távolodása miatti mozgáskorlátozottság is megvolt. Anyukám mindig azt mondja:
„A gyereket nem adják ingyen!”
Hát igaza volt! Otthon persze újra mindent átnéztem, hogy benne van-e a bőröndömben. Nyugodtan feküdtem le este. A fiúknak elkezdődött a héten az iskolában a személyes oktatás, így reggelente újra indítani kellett őket.
Hajnalban arra ébredtem, hogy fájásom van. Gondoltam biztos megint csak jósló. De egymás után 7-8 percenként érkeztek. Figyeltem magam, az érzeteket. Egyre erősödött és csúszott lejjebb a fájdalom. Nem a hasamban, hanem a derekamban egyre jobban éreztem. Gondoltam a forró tusolás majd elmulassza, de nem így történt. Felkeltettem a férjemet. Nem gondolta, hogy most tényleg itt az ideje, hiszen előző nap is téves riasztás lett a vége.
Még gyorsan két fájás között, ragaszkodtam hozzá, hogy szendvicset csináljak a fiúknak az iskolába. Komolyan nem értem magamat. A nők néha olyan furák! 5 perces fájásokkal a ruhájukat is kikészítettem. Aztán elindultunk, hogy még a csúcsforgalom előtt beérjünk. Férjem még ekkor is csak azt hitte újabb téves riasztás lesz és azt gondolta, most majd bent fognak tartani. Persze mondtam, hogy most szülni fogok, de ő nem hitte el.
A kötelező COVID gyorsteszt eredménye után megvizsgáltak. Szűk két ujjnyi! Juhú ezzel már mehetünk is a szülőszobára. A férjemet is tesztelték mielőtt beléphetett volna.
A szülőszobán az ágyon ülve nagyon fura érzés fogott el. Most nem zöld ruhában az ágy végében állva várom a babát, hanem én vagyok az, aki szülni fog. Furcsa a munkahelyemen lenni egy merőben más szerepben! Minden más ebből a szemszögből! Az illatok, a hangok, az emberek és a munkatársaim. Vártam a pillanatot, hogy végre megláthassam és kiderüljön, hogy a pocakom, kit is rejtett 9 hónapon keresztül.
Az események felgyorsultak, pont úgy, ahogy a szülésznő kolléganőm megmondta.
„Dius itt minden nagyon gyors lesz! Nem lesz idő az átállásra. Ez a baba hirtelen fog megszületni!”
És igaza lett! Azt hiszem a burokrepesztés után 8 fájásból jött át a komplett szülőcsatornán a babám. Azt éreztem, ha megszólalok elmegy minden energiám és nem marad semmi a kitolásra. Így csendben remegve álltam és úgy szóltak, hogy vegyek egy nagy levegőt, mert azt sem vettem normálisan. Azt hiszem akkor ott a túlélésre gyúrtam. Megszűnt a világ és csak arra tudtam figyelni, hogy túléljem azt a hatalmas fájdalmat, amit érzek. A tervem az volt, hogy hanyatt biztosan nem fekszek. Állva, guggolva vagy térdelve szerettem volna szülni. De a hirtelen jött nagy fájások miatt, olyan rosszul lettem, hogy remegve leültem és azt éreztem hányni fogok. FFP2-es maszkban szülni, nem egy leányálom! Le is cseréltük sebészi maszkra, hiszen ebben a helyzetben nagyon nehezen viseltem a teljes arcot szorosan fedő maszkot.
A kitolás viharos volt! Gyakorlatilag vissza sem tudtam tartani. Végül ülve szültem. Úgy jött a babám, mintha repülne kifele. Ahogy kibújt és felemelte a szülésznő, hogy rám tegye, akkor láttuk meg, hogy kit is vártunk oly nagyon! Egy kislány!!! Egy érett, időre született, csodálatos kislány! Felsírt és vele együtt én is… Elgyászoltam végleg az előző két terhességet és átadtam magam a boldog új élménnyel teli 4. trimeszternek.
Szerencsések vagyunk, hiszen így lett Swahili neve a gyermekünknek. Lujza Malajka, aki tényleg egy angyalka!
A szülés alatt nem történt semmilyen sérülés, így emiatt roppant boldog voltam. Az egész nem volt több, mint 5 és fél óra. Az a bizonyos „aranyóra” nekünk 5 óra lett. Hálás vagyok a sorsnak, hogy erre lehetőségünk volt és nem kellett átadni a szobát olyan gyorsan egy másik szülő nőnek. Megélhettük együtt a férjemmel azokat az órákat, amire oly régen vártunk már.
A szülőszobáról értesítettük a fiainkat is, akik hihetetlen boldogok voltak, hogy egy kislány érkezett a családunkba. A család, a barátaink folyamatosan írtak és hívtak minket. Sokan meglepődtek, hogy kislányunk született. A férjem nagyon örült, hisz nem csak a vágya teljesült, de nyert is egy láda sört!
A szülés azt hiszem, olyan lett, ahogy elképzeltem. Gyors és sérülés mentes. Lujzával a kezemben úgy éreztem, mindenem megvan, amim csak lehet. Egy új fejezet kezdődik az életünkben. Vajon milyen lesz találkozni a fiúkkal otthon? Hogy fogják fogadni Lujzust? Meg fog változni a család dinamikája és a napi rutinunk is. Erről is olvashattok következő bejegyzésemben.